Síppal, dobbal, cimbalommal - Magyar Hírlap, augusztus 13.

Lajosmizsére Budapestről eljutni csupán másfél óra vonattal, a graffitikkel tarkított vagonok zötykölődése után azonban alig várja az ember, hogy végre ismét szilárd talajon álljon. Az alföldi városkában sok érdekesség van, de az, hogy kétszáz látogató érkezzen egyszerre, csak a Csutorás tábor idején megszokott. A huszonkettedik összejövetelnek Birinyi József népzenekutató a szíve és a lelke. Birodalmában, az általános iskolából népművészeti műhellyé átalakított épületben is ő kalauzol bennünket.

A délutáni szabad foglalkozás idején érkezünk. Az egyik sarokban kosarat fonnak, a másikban gyöngyöt fűznek, sípot faragnak. Birinyi Józsefhez lépten-nyomon odajön valaki kérdezősködni, közben mesélni kezd a kezdetekről. "Egy szomszédos faluból, Táborfalváról származom. Édesapám hegedűn, citerán és szájharmonikán játszott, így bátyámmal belenőttünk, belenevelődtünk ebbe a világba. Akkoriban persze még egészen másként mentek a próbák, mint manapság. Az emberek összegyűltek, és a maguk örömére zenéltek. Ezekre az összejövetelekre minket is elvitt édesapám. Az itt megismert szabad zenei életet szerettem volna kicsit összefogni, így a főiskola mellett 1975-ben alapítottunk egy citerazenekart. A tábor szempontjából mindez azért fontos, mert a zenekar kapcsán kezdtünk el 1978-ban utánpótlás-neveléssel foglalkozni egy általános iskolában. A fiataloknak szervezett szakkör olyan jól sikerült, hogy edzőtáborra is igényt tartottak, s ez lett végül a Csutorás tábor, ahová rövid időn belül már nemcsak hazánkból, hanem a világ minden tájáról érkeztek látogatók."

A családi kötődésen túl azonban más oka is van, hogy Birinyi Józsefék az országnak ezt a táját választották táborhelyül. A török megszállás miatt ebben a térségben kevesebb hagyomány őrződött meg, mert a lakosság mintegy hetven százalékát újra kellett telepíteni. A Csutorás tábort olyan műhelynek szánták, ahol végre helyet kap a komplex hagyományos kultúra.

Közben előkerül Pál István. A kilencvenéves dudás kihagyhatatlan szereplője a tábornak. Mindene a zene, amikor odalépünk hozzá, csupán annyit kérdez, hogy mennyit játsszon.

A táborlakók között sétálgatva sok idegen szót lehet hallani. A népzenekutató büszkén meséli, hogy az idén húszan érkeztek Kanadából, de van vendégük Írországból, Svájcból, Mongóliából és Vietnamból is. A legapróbbtól az idősebbekig mindenkit szeretettel várnak, csak az fontos, hogy bírják az egyhetes "kiképzést", ami nem is olyan kis feladat.

Miközben végigjárjuk a kétemeletes iskolát, és sorra bekukkantuk a foglalkozásokra, akaratlanul is felötlik bennem a kérdés, hogy hogyan tartanak fent egy ekkora tábort, hiszen már a kézműves-alapanyagok beszerzése is kisebb vagyon. Birinyi József válasza sajnos nem lep meg: nehezen. A tábort működtető egyesület pályázatok tömkelegét írja minden évben, hogy pénzt szerezzen, de az idén a tavalyi támogatásoknak alig a negyven százalékát sikerült összegyűjteniük. Akad még egy-két állandó támogató, mint például a Nemzeti Kulturális Alap, Lajosmizse városa vagy az Új Európa Alapítvány, és mivel a táborozók költségeit nem akarják emelni, ezért elkerülhetetlen, hogy Birinyi József rendre a zsebébe nyúljon.

"Várat kell építeni, hogy lantot pengessek – szól a magyarázat –, de még így is megéri évről évre megszervezni a tábort. A gyerekek öröme, hogy a maguk készítette hangszeren játszhatnak, vagy hogy a záró gálaműsorban még az abszolút kezdő is eltud pengetni egy dalt a többiekkel, minden bosszúságot feledtet. Szerencsére a mizseiek is segítik a munkánkat, van, hogy egy szekér dinnyét hoznak ajándékba, máskor több tálca süteményt. A gálaműsorra is sokan eljönnek a városból."

Cimbalom- és dudaszó kíséretében hagyjuk el a tábort. Birinyi Józsefnek sietnie kell, mert hamarosan kezdődik a hagyományos nagy összecsapás: focimeccs a táborozók és a mizsei legények között.

Frum Zsuzsa